A két homlokzat bevakolásán és a kisház tetejének cseréjén túl, már nagyobb munkára nem készülök idén odakint. Meglátjuk mennyit enged ebből az időjárás. Így, hogy kicsit "engedett" a munka, jobban tudok figyelni magára a környezetre is. Ma este először hallottam, ahogy őzek riasztják egymást. Talán hat-hét is lehetett belőlük és higgye el, aki még nem hallott ilyet, nem valami szépen üvöltenek. A korom sötét erdőben csak úgy visszhangzik az artikulátlannak tűnő ordítás. Tíz-tizenhárom lehettem, amikor utoljára ilyet éreztem odakint. Dinnyét őriztem. Akkor igazán féltem egyedül a sötét erdők között, most inkább arra gondoltam, tényleg mennyire jelentéktelennek tudja magát érezni az ember egyedül, mindentől messze. Szeretem, amikor el tudok mélázni ilyeneken.
A legelső kapavágások idején persze nemigen gondolkodtam hasonlókon. Mindent akartam építeni és leginkább azonnal. Kerti wc, kemence tető, ólak estek "áldozatul" az első időkben. Bár azt mondják, minden építkezés rombolással indul. Úgy éreztem kifogyhatatlan energiám van amikor odakint dolgoztam. Az, hogy Budapest és Csongrád között ingáztam, segített, hogy minimális mértékben is de azért megtervezzem a tennivalókat. Ahogy a tervek szövögetésében és a kivitelezésben egyre nagyobb tapasztalatra tettem szert, úgy kezdtek a gondolataim akörül forogni, hogy vajon kinek is építem az egészet? És vajon valaha be tudom-e egyáltalán fejezni? Hiszen az építkezés, a változás létrehozása okozza az egyik legnagyobb örömet. Szerencsére a kérdések egyre csak szaporodnak, így kimeríthetetlennek tűnik maga a téma. Sokaknak lehet hasonló jellegű tapasztalata. Egy ilyen hely tényleg alkalmas a legkomolyabb filozófiai eszmefuttatásra, vagy netán beszélgetésre. És ahogy rakosgattam egyre több téglát a földre, azok járdát kezdtek formázni és úgy húzódott a szám mosolyra. Volt abban valami különleges, hogy korábban sorra olyan emberekkel hozott össze az élet, akik érzésem szerint nem osztották vonzalmamat a vidéki kikapcsolódás ezen sajátos formájával. Bár olykor ez az érzés el tudott távolítani a Tanyától de idővel újra vissza tudtam térni és a lelkesedés minden ilyen alkalommal csak erősödött. Hálás vagyok ezeknek az időszakoknak. A veszély sohasem fenyegetett, hogy egyik napról a másikra befejezhetem de ezeket a szünetek alkalmat adtak arra, hogy megpróbáljam megfejteni a hely különös titkát. Azt az erőt ami a legnehezebb helyzetekben is tudott erőt adni. Egy dolgos nap után amikor a bejárón kezd besütni a lenyugvó Nap. A sugarak pedig az ablak árnyékát vetik a falra. A sparheltben ropogó tűz mellett valahogy a legtöbb dolgot sikerül a helyére tenni.
